Hervey M. Cleckley 1941-ben jelentette meg „Az egészség álarca” (The Mask of Sanity) című könyvét, amely a pszichopátiának egyik legjelentősebb és mára klasszikusnak számító klinikai leírása lett. Cleckley szerint a pszichopátiás beteg a normális ember tökéletes másolata, aki egy épelméjűséget imitáló álarccal rejti el belső hiányosságait.
Cleckley a pszichopátiát tartós személyiségtulajdonságnak tekintette, melynek része a felületes báj és jó intellektus, ugyanakkor a megbízhatatlanság és az őszinteség hiánya. A pszichopaták nem félnek tetteik következményeitől, nem tanúsítanak megbánást, és teljességgel hiányzik belőlük az empátia a másik személy iránt. A társas- társadalmi normákat szándékosan és általában szórakozásból szegik meg, és képtelenek a saját hibáikból tanulni. Mindezek mellett kóros egoizmus és érzelmi sivárság jellemzi őket, mely a szeretetre való teljes képtelenséggel párosul.
A pszichopátiának nem csak a klinikai pszichológiában és pszichiátriában van relevanciája. Könnyen beláthatjuk a fent leírt tulajdonságok alapján, hogy „ha a munkaköri leírás a bűnözés, akkor a pszichopata a tökéletes jelentkező”. A pszichopaták ugyanis „előhuzalozottságuk” folytán nagyon gyakran, ha nem a leggyakrabban (legalábbis a mentális betegségben szenvedők közül) kerülnek összetűzésbe a törvénnyel - akár az igazságszolgáltatás írott, akár az etika, a morál íratlan törvényeiről beszélünk.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy nem minden pszichopátiás személy kerül börtönbe, valamint, hogy a pszichopaták különböznek abban, hogy milyen súlyosságú és mennyire tetten érhető bűnöket követnek el.
A pszichopaták „sajtója” ugyanis meglehetősen torz. Mindannyiunkban a horrorfilmek sorozatgyilkos, véreskezű pszichopatáinak képe él, ezért szükségszerűen feltételezzük, hogy a mindennapokban nem is találkozhatunk velünk. Ha figyelemmel kísérjük azonban a napi híreket, túlságosan sok olyan híradásról hallunk, melyek némelyikét könnyen írhatnánk az ún. fehérgalléros pszichopaták számlájára. Az ilyen emberek – sokszor rejtve maradó - tevékenysége messze kimeríti a csalás, okirat-hamisítás, sikkasztás, jogosulatlan címhasználat, házasságszédelgés jogi kategóriáit – kifosztott, átvert, vagyonuktól, megtakarításuktól és méltóságuktól megfosztott embereket hagyva maguk után.
Az erőszakos cselekedeteket (pl. gyilkosságot) elkövető pszichopaták tettei tehát bármennyire is megragadják a figyelmünket, ügyelnünk kell a helyes arányokra: a pszichopaták többsége nem követ el gyilkosságot. Ahogy Hare is kiemeli, jóval nagyobb a valószínűsége, hogy egy fehérgalléros pszichopata köddé válik az évtizedeken keresztül félretett pénzünkkel, minthogy egy lelkiismeret nélküli, hidegvérű gyilkos áldozatai legyünk.
A pszichopátiás személyiség előfordulása kb. 1%, tehát minden 100. ember pszichopata körülöttünk.
Olyan – nagyrészt fehérgalléros, kisebb részben erőszakos - bűnelkövető, aki számára (ahogy Hare számos elítélttel folytatott beszélgetése során elhangzott) túlságosan is könnyű, túlságosan magától értetődő és azonnali kielégülést nyújtó így élniük: a bűnelkövetés a legtermészetesebb viselkedésforma számukra. A báj, a bőbeszédűség, a nagyvonalúság, mely a felszínen jellemzi őket ezt lehetővé teszi; gyakran épp azért képesek kihasználni másokat, mert szerethetőnek és jó szándékúnak tűnnek.
A pszichopaták viselkedése minden esetben előre megfontolt és szándékos, kontrollált, érzelemmentes, és természetében instrumentális, tehát mindig valamilyen cél elérése érdekében történik – a pszichopaták számára a másik embernek való ártás tipikusan másodlagos egyéb célok elérése mellett. A továbbiakban pedig nem tartanak a kockázatos vagy kriminális viselkedésük negatív következményeitől: teljességgel érzéketlenek a büntetésre.
És hogy miért, mitől ilyenek a pszichopátiás személyek? Így születnek, vagy a neveltetés körülményei miatt lesznek ilyenek? Az öröklődés vagy a környezet alakítja ki a pszichopátiás személyiséget?
A válasz természetesen, mint a legtöbb esetben – mindkettő. A kérdés inkább az arányuk: számos tanulmány bizonyítja, hogy a genetikai tényezők legalább olyan fontos szerepet játszanak az alapvető pszichopátiás vonások kialakulásában, mint a környezeti tényezők és hatások. Neurobiológiai bizonyítékok alapján megállapítható ugyanis, hogy a pszichopaták agya alapvetően különbözik a nem-pszichopátiás emberekétől.
Pszichológiai mérések által bizonyítottan (sok esetben letartóztatott) pszichopata személyek agyának vizsgálatakor a prefrontális kéreg orbitofrontális területének kisebb térfogatát, az amygdala strukturális és funkcionális elváltozását, és csökkent aktivitását, valamint a hippocampus struktúrájában abnormális aszimmetriát figyeltek meg a kutatók. Az orbitofrontális terület a morális tudást integrálja az érzelmi ingerekkel, a másik személy érzelmi állapotának megértésével és az antiszociális impulzusok gátlásával, így segítve a morális döntéshozást. Az amygdala nagyban felelős a cselekedeteink közötti kapcsolatok kialakulásáért: Blair szerint így tanulja meg a gyerek, hogy ne ártson másoknak, mert a másik személy distressze averzív válaszként kapcsolódik össze az ő cselekedetével, mellyel ártana neki. A hippokampális diszfunkció továbbá szabályozási zavart okozhat az érzelmekben: Glenn és Raine csökkent aktivitást figyeltek meg azokon a területeken, mely az olyan érzelmek kialakulásáért felelnek, mint a félelem, bűntudat és empátia.
Ezen agyi területek diszfunkciója okozhatja, hogy pszichopátiás személyek esetében az empátián alapuló morális döntéshozás sérül, és megnő a kockázata, hogy a személy kitűzött céljai elérésére antiszociális viselkedést használ, vagy, hogy semmi sem tartja vissza őt attól, hogy másoknak ártson.
Összefoglalandó az eredményeket, Cima, Tonnaer és Hauser kutatása alapján elmondhatjuk, hogy a pszichopaták ugyanúgy tisztában vannak a jó és rossz közti különbséggel, mint a nem-pszichopátiás személyek, csak ez egyszerűen nem érdekli őket. Nem mindig tudnak különbséget tenni a konvencionális (pl. egy ember pizsamában megy étterembe) és a morális (pl. valaki öncélúan megüti a pincért) szabályok megsértésének súlyossága között, de meg tudják különböztetni a jót a rossztól – noha igaz, hogy a morális döntések meghozatalához szükséges érzelmi folyamatok valóban abnormálisak esetükben.
Ezen kutatási eredmények új kihívást jelentenek az igazságszolgáltatási rendszernek, ugyanis fel kell tennünk a kérdést: ha a pszichopatákból („veleszületetten”) hiányzik az alapvető morális érzék, hibáztathatók-e vajon a tetteikért?
Irodalomjegyzék
Blair, R.J.R. (2007). The amygdala and ventromedial prefrontal cortex in morality and psychopathy. Trends in Cognitive Sciences. Vol.11 No.9.
Cima, M., Tonnaer, F., Hauser, M. D. (2010) Psychopaths know right from wrong but don’t care. Social Cognitive and Affective Neuroscience.5 (1): 59-67.
Cleckley, H. M. (1988). The Mask of Sanity. An Attempt to Clarify Some Issues About the So-Called Psychopathic Personality. Fifth Edition. Augusta, Georgia.
DeMatteo, D., Edens, J. F. (2006). The Role and Relevance of the Psychopathy Checklist- Revised in Court. A Case Law Survey of U.S. Courts (1991–2004). Psychology, Public Policy, and Law. Vol. 12, No. 2, 214–241.
Edens, J. F., Colwell, L. H., Desforges, D. M., Fernandez, K. (2005). The Impact of Mental Health Evidence on Support for Capital Punishment: Are Defendants Labeled Psychopathic Considered More Deserving of Death? Behavioral Sciences and the Law. 23: 603–625.
Fox, A. R., Kvaran, T. H., Fontaine, R. G. (2013). Psychopathy and Culpability: How Responsible Is the Psychopath for Criminal Wrongdoing? Law & Social Inquiry. Vol. 38 (1) 1–26
Glenn, A. L., & Raine, A. (2009). Psychopathy and instrumental aggression: Evolutionary, neurobiological, and legal perspectives. International Jounal of Law and Psychiatry. 32, 253-258
Hare, R. D. (2004). Kímélet nélkül – A köztünk élô pszichopaták sokkoló világa. Háttér Kiadó, Budapest.
Hare, R. D., Neumann, C. S. (2008). Psychopathy as a Clinical and Empirical Construct. Annual Review of Clinical Psychology. 4:217–46.
Hiatt, K. D., Newman, J. P. (2007). Behavioral evidence of prolonged interhemispheric transfer time among psychopathic offenders. Neuropsychology. 21(3): 313–318.
Kulcsár, Zs. (1991). Pszichopátia. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Malterer, M. B., Glass, S. J., Newman, J. P. (2008). Psychopathy and Trait Emotional Intelligence. Personality and Individual Differences. 44(3): 735–745.
Patrick, C. J. (1994). Emotion and psychopathy: Startling new insights. Psychophysiology. 31, 319- 330. Cambridge University Press.
Raine, A.,Phil, D., Lencz, T., Taylor, K.,Hellige, J. B., Susan, B., Lacasse, L., Lee, M., Ishikawa, S., Colletti, P. (2003). Corpus Callosum Abnormalities in Psychopathic Antisocial Individuals. Archives of General Psychiatry. 60(11):1134-1142.
Raine, A., Ishikawa, S. S., Arce, E., Lencz, T., Knuth, K. H., Bihrle, S., LaCasse, L., Colletti, P. (2004). Hippocampal Structural Asymmetry in Unsuccessful Psychopaths. Biological Psychiatry. 55:185-191.
Rilling, J. K., Glenn, A. E., Jairam, M. A., Pagnoni, G., Goldsmith, D. R., Elfenbein, H. A., Lilienfeld, S. O. (2006). Neural Correlates of Social Cooperation and Non-Cooperation as a Function of Psychopathy. Biological Psychiatry. {Absztrakt} DOI: https://dx.doi.org/10.1016/j.biopsych.2006.07.021
Swogger, M., T., Kosson, D. S. (2007). Identifying subtypes of criminal psychopaths: A replication and extension. Criminal Justice Behavior.34(8). 953- 970.
Woodworth, M., Porter, S. (2002). In Cold Blood: Characteristics of Criminal Homicides as a Function of Psychopathy. Journal of Abnormal Psychology. Vol. 111, No. 3, 436–445.
Yang, Y., Raine, A., Lencz, T., Bihrle, S., LaCasse, L., Colletti, P. (2005). Volume Reduction in Prefrontal Gray Matter in Unsuccessful Criminal Psychopaths. Biological Psychiatry. 57:1103–1108.